Sziasztoooooooooooooook!
Úristeeeeen, először is köszöntöm az ELSŐ olvasómat. Úúúgy örültem mikor megláttam, hogy hűűűű.
Másodszor, Happy Holiday!! Végre VAKÁCIÓ! Mindenki élvezze ki a nyári szünetet.
Olyan boldog vagyok, hogy nincs már iskola, hogy majd' kicsattanok a bőrömből, ismét...:)
Mint a 4. rész elején említettem, nem tudom mikor hozom a 6-at. Az biztos egyenlőre, hogy még ebben a hónapban. Nem túl biztató, mi?
Még egyszer HAPPY HOLIDAAAAY!
xx
A srác lerakta a tálcáját velem szembe, majd helyet foglalt. Nem értettem miért nem veszi le a szemüveget, bár ez nem az én dolgom.
- Egyedül vagy itt? – kérdezte.
- Nem, várom a barátnőmet – mondtam kicsit erélyesen. Nem túl szimpatikus ez a gyerek, de, ha jobban megnézem, biztos, hogy láttam már korábban. Valahol…
- Értem – motyogta, miközben teáját kevergette – Egyébként Louis vagyok. Benned kit tisztelhetek? – kérdezte mosolyogva.
- Lauren – válaszoltam közönyösen
- Szép név – még mindig mosolygott.
Jézusom, hova kerültem. Remélem Naomi hamarosan megérkezik és nem kell ezzel a… a Helylopóval egy asztalnál ülnöm. Tehetetlenségemben körmeimet kezdtem el vizsgálni. Mutató- és középső ujjamon újra kellene festenem, mert kopásnak indult a fekete lakk. Csodás, ha eddig nem voltam dulifuli, akkor most már az vagyok. Nem szeretem, sőt utálom, ha ilyen a körmöm, mindig kínosan ügyelek rá, hogy ne jöjjön le a lakk, erre tessék. Helylopónk pedig nekilátott az evésnek. Néha-néha rám pillantott két harapás között, de úgy tettem, mintha észre sem vettem volna. Zavar, hogy itt van. Lehet nem kellett volna engednem, leülni, de akkor milyen bunkónak tűnök már.
Öt perc hallgatás után kezdett kínossá válni a csend és már minden ujjamon háromszor átvizsgáltam a lakkozást, de valahogy nem akart visszakopni. Naomi sehol. Elveszett idefelé vagy várja, míg ideszállítják külföldről a Nutellát, mert az egész országban elfogyott?
- Egyébként, szerepeltél már valamiféle módon a médiában? – kérdeztem afféle „bunkó vagyok, szarok a világra stílusban”, mert nem hagyott nyugodni az a gondolat, hogy túlon-túl is ismerős.
Helylopónk épp szóra nyitotta száját, amikor megérkezett Naomi, kettő jól megrakott tálcával. Beljebb csúsztam, hogy leülhessen, de helyette inkább lefagyva nézte a lopóst. Fél perc bámulás után lecsapta a tálcákat, majd elnézést kérve kirángatott az asztal mögül, megint.
- Bocsánat, mindjárt visszajövünk, csak el kell rohannunk a mosdóba – szabadkozott Naomi.
Kihurcolt maga után a mosdóba, majd mikor beléptünk a helységbe fel, s alá kezdett járkálni, míg én csak kényelmesen nekidőltem a mosdóknak.
- Na, most akkor nem kell pisilned? – kérdeztem, mert már rettenetesen untam a mozgolódását és szédülni is elkezdtem.
- Miért kellene? – vonta fel szemöldökét.
- Hát mert a WC-ben vagyunk és olyan sürgősen kellett elrohanni. Csak azt nem értem, hogy majdnem 21 évesen miért nem tudsz egyedül járni az illemhelyre.
- Jézusom, nem pisilni jöttünk. Csak fel kell dolgoznom az előbb látottakat.
- Miért, mi érdekeset láttál? És miért nem szóltál nekem is? Legalább izgi volt? – kezdtem lelkesedni.
- Nem mondod komolyan, hogy te nem láttad? – hüledezett és megkopogtatta a halántékom.
- Ugyan mit? – pillanatnyi lelkesedésem tovaszállt, visszajött a morci énem.
- Ennyire vakegér te sem lehetsz. Louis Tomlinson, a One Directionból, ül az asztalunknál – ujjongott, mint egy hatéves kislány, aki karácsonyra megkapta az áhított Barbie és Ken babát, egy pink kabrióval. Csodás. Tehát, akkor innen volt olyan ismerős a Helylopó.
- Na nee. Komolyan? – játszottam a visítozó rajongót, majd dühös arcomat felvéve folytattam – Számomra akkor is, csak egy Helylopó lesz. Lehet akármekkora sztár is. Csak egy Helylopó – hangsúlyoztam az utolsó szót – Visszamehetnénk végre? Kilyukad a gyomrom.
Kirontottam a helységből és az utolsó, amit láttam, hogy Naomi a szemét forgatja. Visszasétáltam a helyünkre, de az illetéktelen behatoló, akinek megadtam egy rossz pillanatomban a „behatolást”, még mindig ott ült és jóízűen reggelizett. Becsusszantam a belső helyre, majd kétszer megkevertem a teát és nekiláttam. Közbe Naomi is megérkezett.
- Szia, Naomi Green – vigyorogva, mint egy tejbe tök, mutatkozott be.
- Louis Tomlinson – mutatkozott be ő is, majd kezet ráztak.
- Elnézést, ha a barátnőm kicsit őő, hogy is mondjam… flegma volt. Nem a reggelek bajnoka. Egyébként Lauren Tonkin – szabadkozott Naomi ismét. Tőlem válaszul csak egy vicsorítást kapott. Nem akartam, hogy a Helylopó megtudja a teljes nevemet.
- Semmi baj. Ebben élek nap, mint nap. Mármint a reggeli flegmaságban. Egy idő után fel sem tűnik az embernek – mondta Helylopó 200 wattos vigyorral. Ha azt hiszi, hogy a csábos mosolyával, ami füléig ér, elolvadunk, akkor tévedett, vagyis csak részben. Naomi láthatóan olvadozik. Katasztrófa. Szerencsére Helylopónak megszólalt a telefonja.
- Bocsánat, ezt fel kell vennem.
Rövid telefon beszélgetését hallva, igaz egy oldalát hallottam, de arra következtettem, hogy mennie kell. Mily’ katasztrófa. Ugyan, kit akarok becsapni? Belül örömtáncot lejtettem.
- Sajnálom hölgyeim, de nekem most rohannom kell. Remélem, látjuk még egymást.
Tálcáját egy állványra helyezve elhagyta a helységet. Akkor pillantottam meg, hogy napszemüvegét itt hagyta. Naomi elé tolva jeleztem, hogy utána kellene vinnie. Barátnőm szeme egyből felcsillant, majd felugrott és kiviharzott Helylopó után. Fogalmam sincs mi telt neki 5 percbe, de csak nem akart visszajönni. Közben már Peter is hívott, de jobban láttam, ha nem veszem fel. Valószínű kiabált volna velem és ha velem kiabálnak, én is hangosabbra tekerem a hangerőm. Rossz szokás. A 3. kinyomott hívás után Naomi is visszatért. Arcán világbajnok méretű vigyor mutatkozott. Tálcáját áthúzta oda, ahol eddig a Helylopó ült, majd helyet foglalt.
- Na, mi történt? Csak nem…
- Mielőtt kicsúszna a szádon a világ legnagyobb marhasága, nem történt semmi. Csak visszaadtam neki a szemüvegét – mosolygott bőszen. Még mindig.
Úristeeeeen, először is köszöntöm az ELSŐ olvasómat. Úúúgy örültem mikor megláttam, hogy hűűűű.
Másodszor, Happy Holiday!! Végre VAKÁCIÓ! Mindenki élvezze ki a nyári szünetet.
Olyan boldog vagyok, hogy nincs már iskola, hogy majd' kicsattanok a bőrömből, ismét...:)
Mint a 4. rész elején említettem, nem tudom mikor hozom a 6-at. Az biztos egyenlőre, hogy még ebben a hónapban. Nem túl biztató, mi?
Még egyszer HAPPY HOLIDAAAAY!
xx
A srác lerakta a tálcáját velem szembe, majd helyet foglalt. Nem értettem miért nem veszi le a szemüveget, bár ez nem az én dolgom.
- Egyedül vagy itt? – kérdezte.
- Nem, várom a barátnőmet – mondtam kicsit erélyesen. Nem túl szimpatikus ez a gyerek, de, ha jobban megnézem, biztos, hogy láttam már korábban. Valahol…
- Értem – motyogta, miközben teáját kevergette – Egyébként Louis vagyok. Benned kit tisztelhetek? – kérdezte mosolyogva.
- Lauren – válaszoltam közönyösen
- Szép név – még mindig mosolygott.
Jézusom, hova kerültem. Remélem Naomi hamarosan megérkezik és nem kell ezzel a… a Helylopóval egy asztalnál ülnöm. Tehetetlenségemben körmeimet kezdtem el vizsgálni. Mutató- és középső ujjamon újra kellene festenem, mert kopásnak indult a fekete lakk. Csodás, ha eddig nem voltam dulifuli, akkor most már az vagyok. Nem szeretem, sőt utálom, ha ilyen a körmöm, mindig kínosan ügyelek rá, hogy ne jöjjön le a lakk, erre tessék. Helylopónk pedig nekilátott az evésnek. Néha-néha rám pillantott két harapás között, de úgy tettem, mintha észre sem vettem volna. Zavar, hogy itt van. Lehet nem kellett volna engednem, leülni, de akkor milyen bunkónak tűnök már.
Öt perc hallgatás után kezdett kínossá válni a csend és már minden ujjamon háromszor átvizsgáltam a lakkozást, de valahogy nem akart visszakopni. Naomi sehol. Elveszett idefelé vagy várja, míg ideszállítják külföldről a Nutellát, mert az egész országban elfogyott?
- Egyébként, szerepeltél már valamiféle módon a médiában? – kérdeztem afféle „bunkó vagyok, szarok a világra stílusban”, mert nem hagyott nyugodni az a gondolat, hogy túlon-túl is ismerős.
Helylopónk épp szóra nyitotta száját, amikor megérkezett Naomi, kettő jól megrakott tálcával. Beljebb csúsztam, hogy leülhessen, de helyette inkább lefagyva nézte a lopóst. Fél perc bámulás után lecsapta a tálcákat, majd elnézést kérve kirángatott az asztal mögül, megint.
- Bocsánat, mindjárt visszajövünk, csak el kell rohannunk a mosdóba – szabadkozott Naomi.
Kihurcolt maga után a mosdóba, majd mikor beléptünk a helységbe fel, s alá kezdett járkálni, míg én csak kényelmesen nekidőltem a mosdóknak.
- Na, most akkor nem kell pisilned? – kérdeztem, mert már rettenetesen untam a mozgolódását és szédülni is elkezdtem.
- Miért kellene? – vonta fel szemöldökét.
- Hát mert a WC-ben vagyunk és olyan sürgősen kellett elrohanni. Csak azt nem értem, hogy majdnem 21 évesen miért nem tudsz egyedül járni az illemhelyre.
- Jézusom, nem pisilni jöttünk. Csak fel kell dolgoznom az előbb látottakat.
- Miért, mi érdekeset láttál? És miért nem szóltál nekem is? Legalább izgi volt? – kezdtem lelkesedni.
- Nem mondod komolyan, hogy te nem láttad? – hüledezett és megkopogtatta a halántékom.
- Ugyan mit? – pillanatnyi lelkesedésem tovaszállt, visszajött a morci énem.
- Ennyire vakegér te sem lehetsz. Louis Tomlinson, a One Directionból, ül az asztalunknál – ujjongott, mint egy hatéves kislány, aki karácsonyra megkapta az áhított Barbie és Ken babát, egy pink kabrióval. Csodás. Tehát, akkor innen volt olyan ismerős a Helylopó.
- Na nee. Komolyan? – játszottam a visítozó rajongót, majd dühös arcomat felvéve folytattam – Számomra akkor is, csak egy Helylopó lesz. Lehet akármekkora sztár is. Csak egy Helylopó – hangsúlyoztam az utolsó szót – Visszamehetnénk végre? Kilyukad a gyomrom.
Kirontottam a helységből és az utolsó, amit láttam, hogy Naomi a szemét forgatja. Visszasétáltam a helyünkre, de az illetéktelen behatoló, akinek megadtam egy rossz pillanatomban a „behatolást”, még mindig ott ült és jóízűen reggelizett. Becsusszantam a belső helyre, majd kétszer megkevertem a teát és nekiláttam. Közbe Naomi is megérkezett.
- Szia, Naomi Green – vigyorogva, mint egy tejbe tök, mutatkozott be.
- Louis Tomlinson – mutatkozott be ő is, majd kezet ráztak.
- Elnézést, ha a barátnőm kicsit őő, hogy is mondjam… flegma volt. Nem a reggelek bajnoka. Egyébként Lauren Tonkin – szabadkozott Naomi ismét. Tőlem válaszul csak egy vicsorítást kapott. Nem akartam, hogy a Helylopó megtudja a teljes nevemet.
- Semmi baj. Ebben élek nap, mint nap. Mármint a reggeli flegmaságban. Egy idő után fel sem tűnik az embernek – mondta Helylopó 200 wattos vigyorral. Ha azt hiszi, hogy a csábos mosolyával, ami füléig ér, elolvadunk, akkor tévedett, vagyis csak részben. Naomi láthatóan olvadozik. Katasztrófa. Szerencsére Helylopónak megszólalt a telefonja.
- Bocsánat, ezt fel kell vennem.
Rövid telefon beszélgetését hallva, igaz egy oldalát hallottam, de arra következtettem, hogy mennie kell. Mily’ katasztrófa. Ugyan, kit akarok becsapni? Belül örömtáncot lejtettem.
- Sajnálom hölgyeim, de nekem most rohannom kell. Remélem, látjuk még egymást.
Tálcáját egy állványra helyezve elhagyta a helységet. Akkor pillantottam meg, hogy napszemüvegét itt hagyta. Naomi elé tolva jeleztem, hogy utána kellene vinnie. Barátnőm szeme egyből felcsillant, majd felugrott és kiviharzott Helylopó után. Fogalmam sincs mi telt neki 5 percbe, de csak nem akart visszajönni. Közben már Peter is hívott, de jobban láttam, ha nem veszem fel. Valószínű kiabált volna velem és ha velem kiabálnak, én is hangosabbra tekerem a hangerőm. Rossz szokás. A 3. kinyomott hívás után Naomi is visszatért. Arcán világbajnok méretű vigyor mutatkozott. Tálcáját áthúzta oda, ahol eddig a Helylopó ült, majd helyet foglalt.
- Na, mi történt? Csak nem…
- Mielőtt kicsúszna a szádon a világ legnagyobb marhasága, nem történt semmi. Csak visszaadtam neki a szemüvegét – mosolygott bőszen. Még mindig.
***
Peterből csak úgy ömlöttek a szidó szavak, amik mögött a
féltést lehetett felfedezni. Igen, féltést, hisz mégis ő felel értünk, hiába
vagyunk már egy ideje felnőtt korúak. Szellemileg még a közelében sem vagyunk.
Jut eszembe, holnap el kellene mennem fodrászhoz, mert nagyon töredezik a hajam
vége és kellene egy kis változtatás. Nekem mennyi bajom van. Reggel a
körömlakkom, délután a ruhatáram, most pedig a hajam.
Egyébként egész nap „csavarogtunk”. Boltból, boltba járkáltunk. Ebédelni, ami kivételesen a mai napon délután 3 órára esett, a McDonald’sba mentünk. Gyermekded énem felszínre törése végett, Happy Meal menüt rendeltem. Ilyet is kell néha. Nem?
Mellesleg, ha valakinek nem lenne érthető, hogy miért hívom Helylopónak a nagy Louis Tomlinsont, annak még várnia kell a magyarázatra, mert még én sem tudom. Igaz, megengedtem neki, hogy leüljön, így már nem is igaz a Helylopó név. Igaz, beszélgetni próbált, de nem éppen kedvesen elutasítottam. Ha egyszer, véletlenül, spontán, összefutnánk és még emlékezne rám, muszáj lesz bocsánatot kérnem.
Elmélkedésemből Peter hangja zökkentett ki.
- Lauren, érted? – kérdezte, de nagyon úgy tűnt, hogy nem elsőre.
- Tessék? Mi? – értetlenkedtem.
- Lehetetlen nőszemélyek vagytok. Megyek a szobámba, ez után a nap után relaxálnom kell – dörzsölte orrnyergét. Olyan vicces ilyenkor. Számat beharapva próbáltam visszafogni a kitörni készülő nevetésem.
Ajtót becsapva maga után, hagyta el a szobát, abban a pillanatban mindkettőnkből kitört a nevetés.
- Amúgy miről volt szó? – kérdeztem, amint lecsillapodtam annyira, hogy meg tudjak szólalni.
- Fogalmam sincs – legyezett kezeivel, hogy levegőt kapjon.
Ezek szerint ő is máshol járt.
- Szerintem menjünk aludni. Holnap nehéz napunk lesz – javasolta Naomi.
- Kivételesen egyet kell értenem veled. Jó éjszakát, cukorborsó – cuppogtam kettőt a levegőbe.
- Neked is, karamellbab – vékonyította el hangját és egyből bepattant az ágyba, majd már húzta is a lóbőrt.
Fürdőbe elvonulva esett le, hogy miért mondta azt, hogy kemény napunk lesz. Tudomásom szerint holnapra semmi sincsen. Se interjú, se fellépés, se megbeszélés, se semmi. Biztos csak elfáradt és összekeverte a napokat. Sietősen lezuhanyoztam, majd követtem Naomi példáját és lefeküdtem aludni. Bár idegen helyen sose megy könnyen, de ma kivételesen 30 perc forgolódás után sikeresen merültem az álmok világába.
Egyébként egész nap „csavarogtunk”. Boltból, boltba járkáltunk. Ebédelni, ami kivételesen a mai napon délután 3 órára esett, a McDonald’sba mentünk. Gyermekded énem felszínre törése végett, Happy Meal menüt rendeltem. Ilyet is kell néha. Nem?
Mellesleg, ha valakinek nem lenne érthető, hogy miért hívom Helylopónak a nagy Louis Tomlinsont, annak még várnia kell a magyarázatra, mert még én sem tudom. Igaz, megengedtem neki, hogy leüljön, így már nem is igaz a Helylopó név. Igaz, beszélgetni próbált, de nem éppen kedvesen elutasítottam. Ha egyszer, véletlenül, spontán, összefutnánk és még emlékezne rám, muszáj lesz bocsánatot kérnem.
Elmélkedésemből Peter hangja zökkentett ki.
- Lauren, érted? – kérdezte, de nagyon úgy tűnt, hogy nem elsőre.
- Tessék? Mi? – értetlenkedtem.
- Lehetetlen nőszemélyek vagytok. Megyek a szobámba, ez után a nap után relaxálnom kell – dörzsölte orrnyergét. Olyan vicces ilyenkor. Számat beharapva próbáltam visszafogni a kitörni készülő nevetésem.
Ajtót becsapva maga után, hagyta el a szobát, abban a pillanatban mindkettőnkből kitört a nevetés.
- Amúgy miről volt szó? – kérdeztem, amint lecsillapodtam annyira, hogy meg tudjak szólalni.
- Fogalmam sincs – legyezett kezeivel, hogy levegőt kapjon.
Ezek szerint ő is máshol járt.
- Szerintem menjünk aludni. Holnap nehéz napunk lesz – javasolta Naomi.
- Kivételesen egyet kell értenem veled. Jó éjszakát, cukorborsó – cuppogtam kettőt a levegőbe.
- Neked is, karamellbab – vékonyította el hangját és egyből bepattant az ágyba, majd már húzta is a lóbőrt.
Fürdőbe elvonulva esett le, hogy miért mondta azt, hogy kemény napunk lesz. Tudomásom szerint holnapra semmi sincsen. Se interjú, se fellépés, se megbeszélés, se semmi. Biztos csak elfáradt és összekeverte a napokat. Sietősen lezuhanyoztam, majd követtem Naomi példáját és lefeküdtem aludni. Bár idegen helyen sose megy könnyen, de ma kivételesen 30 perc forgolódás után sikeresen merültem az álmok világába.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése