Sziasztooook!
Nem szeretek bevezetőket írni, de most úgy érzem muszáj. Szóval, eddig nem említettem, de az első 6 rész előre meg volt írva. És akkor beütött a krach, mert a 6. fejezetbe behoztam pár új szereplőt és rájöttem hogy velük is akarok kezdeni valamit. Mindez úgy 2 hete történt. Azóta is azon töröm a fejem, hogy mit kezdjek az új emberekkel. Szó, mi szó, itt a lényeg az, hogy az 5. fejezetet még feltöltöm hétvégén, de a 6-at nem tudom mikor hozom. Próbálok majd minél többet ezzel az "üggyel" foglalkozni, de nem könnyű most.
Ehhez a részhez pedig jó olvasást kívánnék és remélem, elnyeri a tetszéseteket.
Pusszantás :*
Mint a titkos ügynökök, kukucskálunk ki a liftből. Naomi jobbra, én előre. Balra csak a fal volt. Szemmel kerestük Petert, Aaront vagy bárki mást a stábból. Bár én hogyan ismerném fel az új őröket, nem tudom. Nem láttam még őket. Mikor már senkit nem láttam a saját felemen, átnéztem Naomiéra és ő is abban a pillanatban nézett rám. Biccentett, majd kezdetét vette a terv. A recepcióig növényről növényre ugráltunk, majd mikor odaértünk, szépen kecsesen, egyenes háttal ellibegtünk előtte. A pult mögött álló kis csaj elsápadt és tátva maradt a szája, mikor meglátta Lucillet. Hát ez a megszokott hatás. Semmi extra. Számunkra, akik ebben élnek, nap, mint nap, még ha a világ nem is tudja, kik vagyunk igazából.
Mindenféle feltűnés nélkül kijutottunk a hotelből. A bejáratnál, ugyan úgy, mint a liftnél kerestük az ismerősöket, de sehol senki.
- Gyere! – húzott Naomi egy óriás bokorcsoport felé.
Bemásztunk és nekiláttunk az „átváltozásnak”. Így lett fél perc alatt Lucilleból ismét Naomi és Colból pedig Lala.
- Teljesen olyan érzés, mintha oviba lennénk – lelkendezett Naomi.
- De, de persze – bólogattam unottan.
- Néha olyan illúzióromboló tudsz lenni – rázta fejét lemondóan, de tudom, hogy nem ment el a kedve ettől... a badarságtól, azért, mert morcoskodtam.
- Mehetnénk végre? – csattantam fel.
Naomi ismét húzni kezdett, de ezennel ki a bokrok közül. Mikor kiértünk, fejemet kapkodtam jobbra-balra, hátha feltűnt volna valakinek vagy fotósok vannak-e, de szerencsére senki nem volt sehol. Néma csendben mentünk egy kellemes kis kávézóig. Az ajtó mellett felfüggesztett menü táblán lévő ételek, teljesem beindították a nyáltermelésem. Nagyon régen ettem tipikus English Breakfast-et, Yorkshire teával és desszertként nutellás palacsintát. A turné alatt végig csak csokis gabonapelyhet ettem tej nélkül. Valószínű Naominak is tetszett a menü ajánlat, mert vállam böködte, míg nem néztem rá, majd bólintott egy óriásit és ismét húzni kezdett. Hát ez egy húzogatós napnak indul, de ha finom a reggeli, nem bánom.
Bent már csak egy üres asztal volt, míg a sorban hárman álltak.
- Leülsz és én rendelek vagy legyen fordítva? – kérdeztem Naomitól.
- Megyek, rendelek én, addig ülj le – intett.
Gyorsan indultam az eldugott asztalka felé, mielőtt valaki más foglalná el. „Küldetésemet” sikeresen teljesítettem. Leültem a szimpatikusabb helyre, ahonnan kiláttam az utcára és egy kis részt láttam a kávézóból is. Soha nem voltam jó várakozó, ezért mindig a telefonommal babráltam. Most sem történt másként. Kicsúsztattam a zsebemből, képernyőzárkód bepötyögése után, a menüket húzogattam össze-vissza, néha beléptem, egy-egy alkalmazásba vagy fájlba, de halálosan untam magam. Mikor egy cipőt pillantottam meg az asztal mellett, ami biztos, hogy nem Naomié volt, mert ez férfi lábbeli volt. Lassan felemeltem a fejem és egy szemüveges, sapkás srác nézett -vagy nem- vissza. Aranyosan elmosolyodott, tehát mégis nézett.
- Szia! Leülhetnék ide? Csak mert láttam, hogy van itt szabad hely és… - kezdett magyarázkodni, de félbeszakítottam.
- Igen, persze.
Nem szeretek bevezetőket írni, de most úgy érzem muszáj. Szóval, eddig nem említettem, de az első 6 rész előre meg volt írva. És akkor beütött a krach, mert a 6. fejezetbe behoztam pár új szereplőt és rájöttem hogy velük is akarok kezdeni valamit. Mindez úgy 2 hete történt. Azóta is azon töröm a fejem, hogy mit kezdjek az új emberekkel. Szó, mi szó, itt a lényeg az, hogy az 5. fejezetet még feltöltöm hétvégén, de a 6-at nem tudom mikor hozom. Próbálok majd minél többet ezzel az "üggyel" foglalkozni, de nem könnyű most.
Ehhez a részhez pedig jó olvasást kívánnék és remélem, elnyeri a tetszéseteket.
Pusszantás :*
Mint a titkos ügynökök, kukucskálunk ki a liftből. Naomi jobbra, én előre. Balra csak a fal volt. Szemmel kerestük Petert, Aaront vagy bárki mást a stábból. Bár én hogyan ismerném fel az új őröket, nem tudom. Nem láttam még őket. Mikor már senkit nem láttam a saját felemen, átnéztem Naomiéra és ő is abban a pillanatban nézett rám. Biccentett, majd kezdetét vette a terv. A recepcióig növényről növényre ugráltunk, majd mikor odaértünk, szépen kecsesen, egyenes háttal ellibegtünk előtte. A pult mögött álló kis csaj elsápadt és tátva maradt a szája, mikor meglátta Lucillet. Hát ez a megszokott hatás. Semmi extra. Számunkra, akik ebben élnek, nap, mint nap, még ha a világ nem is tudja, kik vagyunk igazából.
Mindenféle feltűnés nélkül kijutottunk a hotelből. A bejáratnál, ugyan úgy, mint a liftnél kerestük az ismerősöket, de sehol senki.
- Gyere! – húzott Naomi egy óriás bokorcsoport felé.
Bemásztunk és nekiláttunk az „átváltozásnak”. Így lett fél perc alatt Lucilleból ismét Naomi és Colból pedig Lala.
- Teljesen olyan érzés, mintha oviba lennénk – lelkendezett Naomi.
- De, de persze – bólogattam unottan.
- Néha olyan illúzióromboló tudsz lenni – rázta fejét lemondóan, de tudom, hogy nem ment el a kedve ettől... a badarságtól, azért, mert morcoskodtam.
- Mehetnénk végre? – csattantam fel.
Naomi ismét húzni kezdett, de ezennel ki a bokrok közül. Mikor kiértünk, fejemet kapkodtam jobbra-balra, hátha feltűnt volna valakinek vagy fotósok vannak-e, de szerencsére senki nem volt sehol. Néma csendben mentünk egy kellemes kis kávézóig. Az ajtó mellett felfüggesztett menü táblán lévő ételek, teljesem beindították a nyáltermelésem. Nagyon régen ettem tipikus English Breakfast-et, Yorkshire teával és desszertként nutellás palacsintát. A turné alatt végig csak csokis gabonapelyhet ettem tej nélkül. Valószínű Naominak is tetszett a menü ajánlat, mert vállam böködte, míg nem néztem rá, majd bólintott egy óriásit és ismét húzni kezdett. Hát ez egy húzogatós napnak indul, de ha finom a reggeli, nem bánom.
Bent már csak egy üres asztal volt, míg a sorban hárman álltak.
- Leülsz és én rendelek vagy legyen fordítva? – kérdeztem Naomitól.
- Megyek, rendelek én, addig ülj le – intett.
Gyorsan indultam az eldugott asztalka felé, mielőtt valaki más foglalná el. „Küldetésemet” sikeresen teljesítettem. Leültem a szimpatikusabb helyre, ahonnan kiláttam az utcára és egy kis részt láttam a kávézóból is. Soha nem voltam jó várakozó, ezért mindig a telefonommal babráltam. Most sem történt másként. Kicsúsztattam a zsebemből, képernyőzárkód bepötyögése után, a menüket húzogattam össze-vissza, néha beléptem, egy-egy alkalmazásba vagy fájlba, de halálosan untam magam. Mikor egy cipőt pillantottam meg az asztal mellett, ami biztos, hogy nem Naomié volt, mert ez férfi lábbeli volt. Lassan felemeltem a fejem és egy szemüveges, sapkás srác nézett -vagy nem- vissza. Aranyosan elmosolyodott, tehát mégis nézett.
- Szia! Leülhetnék ide? Csak mert láttam, hogy van itt szabad hely és… - kezdett magyarázkodni, de félbeszakítottam.
- Igen, persze.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése